Iromba betűk kandikáltak a terebélyes hársfa árnyékában: Hupszala.
Vajon miféle népség lakja? Feltéve persze, hogy település – morfondírozott félhangosan az utazó. Az okkersárga út, amelyen addig haladt, az öreg hárs tövében ért fel a dombtetőre. Utazónk darab időre meg is feledkezett a morfondír tárgyáról, mert az állványzat – ugyebár, amiről az iromba betűs felirat kandikált – megmozdult. Átemelte lábát hasa felett, és megszólalt: – Csak nem a híres–nevezetes Utazóhoz van szerencsém?
Utazónkat jól neveltsége, és a tapasztalat kötelezte, hogy illendően köszöntse a fura szerzetet. Bemutatkozott: – Utazó vagyok, az utazók egykor népes, mára szerény személyemre fogyatkozott famíliájából – nyújtott kezet.
– Részemről Bal Eset – vigyorgott amaz. – Már vártunk – tette hozzá, azzal belekarolt és megindult vele az öreg hárs mögötti lejtőn.
Az út mentén virágzó meggyfák koronájában méhek sürögtek. A térdmagasságú kőfalakkal határolt teraszos kertekben, a kaptárak szomszédságában zsírosan csillogó szőlőlugasok terpeszkedtek. Virág és virág mindenütt. Pipacs, mustár és kikerics. No, és a katángkóró bíbor szirmai. Verőfényben lubickolt a domboldal. Utazó, miután valamelyest magához tért a karolásból, újdonsült ismerőséhez fordult: – Mondanád meg kedves barátom, hova is tartunk?
– Ez itt – mutatott körbe fülig érő mosollyal Bal Eset – Lola birodalma.
Mire ezt kimondta takaros kis patakparthoz értek, a túlparton tündérlegények henyéltek. Kezükben sípok, nádi hegedűk, sásfuvolák, ezeken zenéltek. A patak túloldalán, ahol a vízfolyás tóvá nehezedett, vízililiomok szirmain békakórus tercelt és szájdobolt, a tószéli fűzfaligetből pedig egy nagy szürke ló loholt elő. – Hahó barátom, Sörényesi Jenő – kurjantott fel Bal Eset – itten hozom, aki megígértetett.
Erre elakadt egy röpke pillanatra utazónk a gondolatban, de eszmélni nem tudott.
– Jól hallottad, nevem Lola – az Utazó háta mögül jött a hang. (De milyen hang, édes istenem – sóhajtott magában a világcsavargó...) A csengő-bongó szavakra a tündérlegények danájukat meglassították, a békatípusú ritmusszekció pedig másfél ütemnyi kiállással nyugtázta: Lola Úrnő érkezett.
– Utazó, ha nem tévedek – csendült fel a királynő. – Köszönöm, hogy végre itt vagy – sóhajtotta. – De látod, milyen vagyok! Ettél-e, ittál-e? Üljünk le, biztos megfáradtál – azzal belekarolt az Utazóba, s átvezette a patak túlpartjára, ahol – a világcsavargó akkor vette észre – hanyattülésre felettébb alkalmas, nádhencserekkel bútorozott otthonos kis filagória állt.
– Csak te segélhetsz, nyakunkon az enyészet, lejárni látszik ideje a tündérnek, mesének – szontyolodott a bársonytekintetű Lola.
– Ajjajaj, itt van a határon, ég már a kabátom – süvített elő, a félelemtől patáig reszkető Sörényesi Jenő, nyomában erdei leánykák, pánsípos uracskák, őzek és vaddisznók, kóbor kis lidércek, odúlakó manók, szarvasnak álcázott deli vadászok, legendaszövő mérföldes rákok rohantak, s utánuk az ősz mesetakácsok.
– Nyakunkon Kassza – sivították a Lola köré gyűlő népek.
– Kiről beszélnek? – fordult Lolához Utazó.
– Kasszáról, kinek semmi sem szent, mosolytalan és bárgyú, nem férhet szívéhez semmiféle tárgyú történet, dal, netán nóta. De nem iszik bort sem, és nem játszik a hóban, egyáltalán nincsen mása, csupán rettegőn féltett gondja, de az zsákszámra – sorolta Lola. – Ez a Kassza azt vette fejébe, hogy aki gondtalanul élne, reggel muzsikálna, délelőtt henyélne, vígan megélne, arra keserűséget zúdít, és felperzseli a mezőt, a rétet.
– Maradjatok, intézem, addig csak várjatok – kapta magát cselekvésen Utazó barátunk. Hóna alá csapta gyalogló husángját, és tempós léptekkel elindult, amerre Kasszát sejtette.
Az említett vészmadár, búvalaszott figura, egy kellemetlen rekettyés széliben rostokolt. Körülötte a kövér tavasz hervadásnak indult. A szóban forgó hajlott hátú, keskeny szájú fickó szürke arcában sertés szemek. Hátán zegernyés ködből kötött zsák, övében bánatsöréttel töltött flinták. „És különben is, olyan mintha most húzták volna elő a pókhálós padlásról” – summázta magában Utazó, majd szólított.
– Adjon az ég jó napot – köszönt a világcsavargó. – Jól hiszem, te vagy Kassza, a messze földön híres?
– Te nem félsz? – mordult, azaz inkább nyikorgott az Utazóra válaszképp amaz.
– Nem szokásom, különben is téged kerestelek.
– Ledérség, szalasztott haszon, botor vidámság – nyikorgott válasz helyett a szürkeségbe zápult Kassza.
– Jól mondod, a haszon kulcsa a teljesítmény. Keményen csak keményen, magam is ezt vallom – ropogtatta katonásan a szavakat az utazók családjának legutolsó sarja.
– Te szereted a meséket? – hökkent meg a zordságából kibillenve Kassza.
– A mese gyereknek való, sőt, hitvallásom szerint nekik sem. A porontyoknak mesélni időpocséklás, dolgozzon, tanuljon mindenki keményen, annak lesz a jutalma! – Utazó így pattogtatta.
– Akkor gyere és segíts, annyi a gondom, hogy nem bírom egyedül, a befektetéseim százalékainak arányában adhatok neked is valamicskét, és ha nem is extra a profit, de megforgathatod, és abból saját lábadra állhatsz. Most gyorsan aratni, hirdetni, árverezni kell. Jobbat mondok: külszíni fejtéssel sóderbányát nyitni, de azonnal – nyikorogta hevesen Kassza.
– Ó, hát nem hallottad, pedig azt hittem, te már tudod! – adta a csalódottat Utazó.
– Mit–mit–mit? Elő vele! – ripakodott barátunkra fogait csikorgatva a búvalbélelt.
– Egy világhíres szaktekintélynek elmondhatom, nekem úgyis annyi a gondom-bajom. Arról van szó, hogy innen kéthónapnyi gyalogútra megnyílt a Bankok Bankja, és igazgatót keres. Mikor arra jártam, kérdezgették, hogy nem láttam-e Kasszát, mert rá lenne szükségük, de nem tudják, merre is keressék. Hirdették, meg lesték, mégsem találták.
– Osztalék-százalék-résztulajdon, a hossz és a bessz a részvényárfolyamon...! – gorombult be a szürke hórihorgas. Aztán: – Engem ne háborgass, eridj a dolgodra, de gyorsan, még szépen vagyok! – és köszönés nélkül elviharzott.
A világcsavargó, nevezetes Utazó gyalogjáró husángját pörgetve, hetyke léptekkel tért meg a tündéri ligetbe. – Újjé – virgonckodott Sörényesi Jenő. – Kassza el – somolygott hősünk.
Erre egymás hátát püfölték vigyorogva a manók és lidércek, sóhajtoztak boldogan a mesetakácsok..
Lola sokat mondó pillanatra lehunyta szemeit, aztán ahogy Utazó odaért, hellyel kínálta. Boldogan nyugtázta: meséje mentve, szíve meg ejtve lett fogságba.
Nemsokára Lola és Utazó nászából Derzsiján kerekedik. A halhatatlanság azonban egyiknek sem kenyere, le is jár a mézes boldogság ideje, ám senki se bánja. BalEset kitanítja Derzset a varázs mesterségre, a tündérvilág elbújtával Derzsiján, aki újraszületik, munkához lát. Lili a havasi gyopármezőn, valamiféle vonalvégen találtatik, de pontosan azóta sem tudja senki, honnan jött vagy hová megy. Tudni kell: Lili után Peták érkezett.
